Tudom. Sajnálom. Enyhén szólva is régen kellett volna már frissítenem, de nem jött össze. Bocsi. De ezután ígérem sokkal gyorsabb leszek. :)
Látszik, hogy a Főnök nemigen volt jártas a világomban. Egy katonának soha ne esküdj az életedre, mivel nem tudhatod hány másodperig tart még. Neki egy.
Pisztolyomat visszacsúsztattam a helyére, majd a hátsó bejáraton „Léptem le”.
Imádok futni, imádom a gyorsaságot, így hamar a találkahelynél voltam. Aaron már a motoromnak dőlve várt rám.
- Kislány jobban is lerejthetted volna. Csoda, hogy még itt van. – nevetett.
- Na ná. Te is tudod, hogy ha nem lenne sokkal jobb a látásod észre sem vetted volna. Egy egyszerű ember soha nem szúrta volna ki.
Odasétáltam, majd finomnak épp nem nevezhető mozdulattal arrébbtoltam. Felpattantam az én saját Pumámra. – Azért szép próbálkozás volt a felbosszantásomra. – fordultam hátra mosolyogva, de a vigyor rögtön eltűnt az arcomról, ahogy folytattam – De ma már ne próbálkozz, még meleg a zsebemben a pisztoly csöve.
Szótlanul ült fel mögém.
Száguldoztam. Imádtam. Nincs is ettől felemelőbb érzés.
Úti cél nélkül repesztettem végig az autópályán. Nem ismertem határt, félelmet, halált. Több száz kilométer múlva egy teljesen ismeretlen környéken húztam be a féket.
- Megérkeztünk csibém. – vetettem hátra kacagva. Jó kedvem volt, hogy mitől persze nem tudom. Ritka pillanatok egyike.
- Máris Bébi? – kontrázott.
Együtt nevettünk, így könnyebb volt elpalástolni félelmünk. Hiába voltunk tökéletes katonák lényünk egy része még mindig akár egy tinié. Alig múltam 17, Aaron még csak 19. Kiképzés ide vagy oda távol állt tőlünk a felnőtt lét. Roncsok voltunk, gyilkológépek kivétel nélkül. Nem csak mi, hanem a társaink is, a családunk. És mi pont őket kerestük.
- Keressünk egy motelt, nem ártana pihenni egy kicsit. – indítványozta a társam.
- Minek? Mi jól levagyunk alvás nélkül is.
- Ja, de már két hete nem sokat alszok, így baromira tudnék értékelni egy kényelmes…na jó nem esek túlzásokba, egy egyszerű ágyat.
Nyomta a szöveget, de nekem csak egy parányi szelete maradt meg.
- Mi a francot csináltál éjszaka, ha nem pihentél. Nem minden éjjel kerestük a többieket.
Láttam, hogy kicsit zavarba jött, vakargatta a feje búbját, csak alulról, a hatalmas szempilláinak tengerén át figylet rám.
- Szóval az úgy volt…tudod volt az a cuki Dasy…
- Te a Főnök csaját dugtad? – irdatlan kacagás és felháborodás egyvelege tört utat magának egészen mélyről.
- Hát…ja. – ezt végre egészen határozottan ki tudta nyögni.
- ha jól értem a dolgokat azért buktunk le, mert te nem bírtad a gatyádban tartani a lompost, vagy legalább egy olyan csaj döngetni, aki szabad préda?
- Nem. – na minő határozottság. – Ne nézz már ennyire hülyének. Bármilyen hihetetlen profi vagyok a szakmámban. Értsd jól, vagyis nem köptem el a kiscsajnak mik is vagyunk. Nem tudom a Főnök honnan tudta meg.
- Én sem. – dörmögtem.
Nem volt szükségem sok pihenésre mégis olyan elemi fáradság tört rám, hogy úgy éreztem, ha nem kapok egy forró fürdőt és ez puha matracot öt, mondom öt percen belül biztos, hogy lefekszek egy park kietlen padjára.
- Menjünk, keresünk valami szálást.
- Na mindjárt jó ötletnek tűnik, ha te dobod be? – Aaronnak szar kedve volt. Ja, nekem is.
- Ne húzd ki a gyufát!
Csöndben maradt.
A város szélén találtunk egy koszos kis motelnek nevezett valamit. Már messziről villogtak a fények: KúrLak.
- Szép kilátások. – gondoltam magamban. És igazam is lett. Bent sem volt jobb a helyzet. Egy dagadt, erősen hiányos fogsorral rendelkező, roppant büdös ember csoszogott előre a recepció mögötti helyiségből mikor már vagy tíz perce vadul ütöttem a csengőt.
- Jó reggelt bogaram. Éppen ideje volt. Két szobát szeretnénk. – nem tudtam eldönteni, hogy ez a faszi tényleg ilyen sötét, hogy nem értette a burkolt sértést vagy egyszerűen még túl álmos. Valahogy mindkettő érthető magyarázatnak tűnt.
Nagy nehézségek után elhatolt a tudatáig a kérésünk és sikerült két enyhén szólva sem túl tiszta kulcsot a kezünkbe nyomnia.
- Jó éjt! – azzal visszaslattyogott oda ahonnan jött.
A második emeleten volt mindkét szoba. A fogadtatás után már nem voltak túl nagy reményeim az ajtón túli világot illetően, ám szerencsére kellemesen kellett csalódnom. Egy a körülményekhez képest tiszta, rendezett, átlagos szobával találtam szemben magam. Igaz, hogy a tapéta mállott, és már nem ártott volna új bútorokat beszerezni, de látszott, hogy legalább a meglévő dolgokat próbálják tisztán tartani. Ez tetszett. Végre valami pozitívum ezen a siralmas éjszakán.
Hiába tervezgettem a forró fürdőt, amint letettem a hátsóm az ágyra eldőltem, mondván pihenek egy kicsit pedig én igazán nem szoktam fáradt lenni, rögtön el is aludtam ruhástól mindenestől. Hosszú volt ez a nap valljuk be.
Reggel pihenten ébredtem. Határozottan derűsebben láttam helyzetünket, s ezt egy forró fürdővel pecsételtem meg. Miután végre ismét embert faragtam magamból indultam felébreszteni a szomszédomat.
- Egy hajszál választott el attól, hogy rád törjem az ajtót. – fakadtam ki öt perc dörömbölés után. Persze ez a drága Aaront nem igazán hatotta meg.
- Fáradj beljebb! – egyet arrébb lépett én pedig szépen besurrantam mellette.
- Két perced van összeszedni magad.
- Remek. – dörmögte s már el is ballagott a fürdőszoba felé. körülnéztem a szobában, mai kopp olyan volt, mit az enyém. Annyi volt a különbség, hogy a székek karfájára a társam különböző ruhadarabjai voltak dobálva. Hát nem a rend szeretetéről híres a szentem az biztos.
- Éppen ideje volt. – mondtam miközben még mindig a tv-t bámultam. Egy érdekes műsor sem volt benne, de még mindig jobb volt, mint a plafont bámulni. Most valahogy semmi kedvem nem volt egyedül maradni a gondolatimmal.
Felöltözött, lementünk reggeliztünk egyet, majd szépen ki akartunk jelentkezni, amikor beugrott, hogy a motorom kulcsát az éjjeliszekrényen hagytam.
Felbaktattam a rozoga akáclépcsőn, majd szépen megkerestem a nem is olyan régen elhagyott szobámat. De a málló rózsamintás falak között már nem csak a magányos bútorok álltak. A takarítószemélyzet el is kezdte szorgos kis munkáját.
- Elnézést, csak itt felejtettem a kulcsomat. – mondtam s már nyúltam is az említett tárgy felé miközben ő hirtelen elkapta a fémcsodát és felém nyújtotta.
- Meglepett, határozottan meglepett. A kéz, mely felém nyúlt nem volt csupasz, egy ujjnélküli pamutkesztyű takarta.
- Csak nem? – gondoltam magamban. – Az lehetetlen.
Elkaptam a csuklóját, majd a gyenge anyagot lerántottam róla. Csupasz. Nem volt a kézfején semmi.
- Csak nem ezt keresed bébi? – villantotta rám hófehér fogait a kis bájgúnár, s már le is vette a másik kezét takaró textilt. Ugyan olyan cikornyás „B” –t viselt mint én. – Jó újra látni Meg.
Ahogy megölelt emlékképek sokasága jelent meg előttem a barna, raszta hajú srácról hatalmas, villámló zöld szemekkel.
- Téged is Nick. – s még szorosabban öleltem rég nem látott „testvérem”. – Egy perc múlva vissza jövök. Nem vagyok egyedül. – mosolyogtam. Jobban nem is alakulhatott volna ez a reggel.
- Csak nem? – már ő is nevetett.
- Csak de. – azzal le is mentem Aaronért. Már hárman voltunk.
