Egy közös "gyerek"

Ez a szombat is pontosan azt a kínos érzést keltette bennem, mint a többi. Már öt éve tudom, ki vagyok, pontosabb mi. Nem tettem ellene, nem tudok semmit sem tenni ellene. Nem tudok felháborodni, rab vagyok. Meg kellene szökni, elmenni innen.

Tudom, az igazat. Katona vagyok. A "családom" nem tudja, hogy rájöttem, hogy örökbe fogadtak. Kínos, de én tudom, hogy mikor még kicsi voltam, akkor képeztek engem. Most már emlékszem, az emlékfoszlányok előre törtek. Gyerekek voltunk, szuper katonákká akartak nevelni minket, hogy egy esetleges harmadik világháborút elkerüljünk. Mi meg megszöktünk. Most is azt fogom tenni, megszökök ezek elől, akik szülőknek nevezik magukat. Hazudnak, mindenki hazudik.

A szokásos szombatomat kezdtem el, nincsenek szülők, csak a ház és a sokáig alvás. Persze nem aludtam, fent voltam és a terven agyaltam.

Alig tizenhét vagyok, nem vághatok csak úgy bele a dolgok közepébe. Mégis érzem, hogy mennem kell. Nem rég szereztem meg a jogsim, és a jómódú szülők egyből megleptek egy csekélyke ajándékkal. Lekenyereznek, mert már eddig is mondogattam, hogyha egyetemre megyek, akkor lelépek. Kaptam egy motort a jogsim mellé.

Összeraktam pár fontos dolgot és többé nem hibáztam, nem hezitáltam. Felpattanok és elmegyek. Megadták a kellő lökést. Már csak azt kellene megoldanom, hogy egy darabig legyen elegendő pénzem. Mintha a pénz annyira fontos lenne! Az, ebben a világban csak ennyi van, a pénz.

Felkeltem, hogy a hátizsákomba összeszedjek pár pólót, hogy este - igen, este - leléphessek. Elegem volt. A hazugságot nem viselem el, nem vagyok már kisgyerek, felnőttem, rég felnőttem. Elmondhatták volna, ki vagyok. Vagy legalább, hogy örökbe fogadtak. Nem haragudtam volna, szerintem, még örültem is volna, hogy engem választottak. Most mérges vagyok, mert hazudtak.

Nem panaszkodhatok egyébként, tökéletes életem volt. Megkaptam mindent, amit akartam. Pénzt kértem, azt kaptam. A szüleim milliomosok, mármint a nevelőim. Amit lehetett megengedtek nekem, várhattak rám a butik. Na persze, én inkább az íjászórákat és a motorosórákat támadtam meg, meg önvédelmet tanultam. Önvédelmi óráim alatt ébredtem rá arra, hogy sokkal többet tudok, mint az átlag.

Nem vagyok átlag, katona vagyok.

Rossz hírem van emberek, a szép világnak vége. A valóság a nyakamon liheg. Lesettenkedtem, hogy kifosszam a családi széfet, és a bankkártyámmal, és pótapám hitelkártyájával együtt kilépjek az egy szál hátizsákommal. Alszanak, mindenki csendben pihen.

Meg fogok szökni, ma éjjel kezembe veszem a sorsom és megtalálom a többieket. Megtalálom az igazi családom, akikkel a kiképzésen voltam. Elég a hazugságokból, jöjjön az igazság, jöjjön a világ és legfőképp jöjjön a szabadság!

Határozottan más lett ez a szombat, tettem róla...